Sose volt Húsvéti hangulatom. Most jönne a 'ne értsetek félre, nekem nincs ezzel semmi bajom', de ez így nem igaz. Valahogy annyira sose szerettem ezt az ünnepet. Volt, hogy jobban jöttek ki dolgok, pár éve, mikor ilyenkor már nyíltak a tulipánok, pulcsiban lehetett odakinn szaladgálni, eljártunk a körmenetre, majd mamáékhoz mentünk és az illatos bokrok alatt megkerestük a nyuszi fészkét, hazajöttünk. Nem tudom, de ez a kép valahogy bennem él - talán a családi videóból, amit ezerszer láttam. Körmenet, majd mamáék, tesómmal lefotóztak minket, én mosolyogtam, neki olyan hihetetlenül nagy és kék szeme volt, ami hol bambának, hol ártatlannak hatott. Mikor hazajöttünk dédszüleimnél is voltunk, egy kis kosárba kinder csoki volt, erre emlékszem. Még Ómi is élt akkor. Nálunk az aranyeső alatt volt a fészek. Utána vacsoráztunk, itt volt mindenki, a nagyszüleim, dédszüleim. Emlékszem szaladgáltam az asztal körül, papa az ülőgarnitúrán ült én meg tömtem magamba a csokit. Későbbi húsvét az, mikor mamáék szintén itt voltak, de dédszüleim már nem éltek. Hasonlóan zajlott minden, vacsora után meg lementem a kertbe. Emlékszem a naplementére, a tulipánra, japán birsre, aranyesőre, rügyező gesztenyefára, az apró szulákra és a kék nefelejcsre a nyári konyha ablaka alatt, a füvet pöttyöző ibolyára és százszorszépre. Arra, hogy meleg szellő fújt és elég volt egy pulóver. Érezted a nap sugarainak melegét az arcodon. Az ég élénk kék az emlékezetemben és vatta pamacsok úsznak rajta lustán, a madarak pedig olyan hangosan zengték a dalukat, hogy akaratlanul is mindig beférkőzött a dallam a gondolataid közé. Megint évekkel később volt, mikor nagymamával húsvét előtt elmentünk az otthonba és valahogy annyira közel kerültem az idős emberekhez. A meséikhez, egy régi élethez, a mulandósághoz és az emlékfoszlányokban ragyogó cseppnyi boldogsághoz, ami még évek múltán is annyira sokat jelentett nekik, hogy még az én szívemben is valami furcsa lángot gyújtott, amit akkor sokági nem tudtam megmagyarázni. Emlékszem még, mekkora hatással volt rám az a látogatás. Az idős néni, aki felnagyított, eltúlzott apróságokkal, összemosott részletekkel és élénk, színes körvonalakkal mesélte el az élete egy részét, ami akkor mulatságosnak, tanulságosnak, érdekesnek és különlegesnek hatott. Pontosan tudom, hogy miként ültem a széken, hogy hogyan hallgattam a nénit vagy, hogy mi volt rajtam. Érdekes, hogy nem azt érezted, hogy a halál mellett jársz, mert azok az emberek talán meghalni költöztek be abba az otthonba. Sokkal inkább egy messzi világba, ahol mindenki annyira kapaszkodik a régi fotókba, az elfojt emlékekbe, a régi ismerősökbe. Régi önmagukba abba, ami még megmaradt belőlük. 
Tudom, hogy nem egy meghalt már ezek közül az emberek közül, hogy talán utána nem sokkal. Mégis akkor nem láttam őket szomorúnak. Annyit kaptak az élettől! Elgondolkozom, hogy egy nap majd én is így nézek-e majd vissza életemre? Hogy tudom, hogy már nincs sok hátra, s elfehéredett ujjaimmal szorítom-e majd az emlékeket, amik könnyet és nevetést csalnak elő belőlem? Lesz-e miért boldogan visszatekintenünk az életünkre? Talán. Őszintén remélem. Összességében tényleg nem szeretem a húsvétot, mégis sok szép emlékem kötődik hozzá. Legrégebbi azért szép, mert szerető családdal voltam, a következőt a természet szépsége teszi emlékezetessé, az utolsó példát pedig az, hogy egy látogatás, egy véletlen út mennyi mindent kihozhat az emberből. Ezek különleges emlékek. Mi van most? Hó, hideg és eső. De nem voltunk egyedül. Itt voltunk mind. Talán nem hallottam a madárdalt és nem éreztem a szellőt, de azért mostani napban is volt valami szép. Még ha más is, mint eddig és talán később szürkeségbe merül. Nem tudom van-e most egyáltalán valamim, amire így fogok emlékezni, vagy lesz-e majd egy év vagy egy fél év múlva. De volt. És ami volt, annak az emléke még most is itt van. Eleinte próbáltam magam meggyőzni, hogy a múltba kapaszkodni nem jó, hogy itt kell élni, nem ott. De a gyökereink, az emlékeink a múltban vannak. És mibe kapaszkodjunk, ha azokba nem?
