Bevackolom magam az ágyam sarkába egy könyvvel, egy bögre teával, kényelmesen elhelyezkedem és elszakadok a külvilágtól. Máshol járok-kelek, olyan otthonosan, mintha valóság lenne, pedig pontosan tudom, hogy nem az. Elmém egy hátsó szeglete felfogja, hogy körülöttem zsonganak, hogy a másik szobában beszélgetnek, filmet néznek. Néha hozzám is szólnak, olykor próbálok kiszakadni és ésszerűen válaszolni, közben minimálisra rövidíteni a beszélgetést. Aztán vége lesz a könyvnek, a szereplő megtalálja a happy endjét, én felkelek, kiiszom a hideg tea végét és kóválygok a lakásban, mint aki nincs egészen tudatában annak, hogy hol is van. Felállok, jövök-megyek, arra gondolok, hogy fel kellene vennem egy zoknit, mert fázik a lábam, ki kellene szellőztetnem, mert nincs idebenn levegő, vacsorát csinálni, elmenni fürdeni. Szocializálódni egy kicsit, megnézni a többieket, hogy mit csinálnak. De nem teszem. Sosem teszem. Inkább csak gépiesen elintézem a létfontosságú dolgokat, leágyazok, majd egy újabb könyvvel újabb csavaros történetbe merülök alá, mit sem törődve a valósággal. Néha azt érzem, hogy elveszítem a realitás érzékem. Valamilyen furcsa történetet mindig tovább szövök fejben. Vagy valamelyik könyvét, vagy a sajátomat. Néha előfordul, hogy bizonyos dolgok mégis a valósághoz bilincselnek. De mi a valóság? Csupa kérdőjel a félhomályban és egy óra idegesítő hangja. Tik-tak, tik-tak. Talán nem is értik meg igazán. Mégis, ha nem itt vagyok minden annyira reális és nevetségesen könnyű, egyszerű és élvezem. De néha szükség van az elszakadásra is. Szükség van rá, mert itt minden csupa kérdőjel a félhomályban és semmi több.
