 |
| ismerős. weheartit.com |
Kicsit eltűntem az utóbbi pár napban, pedig itthon voltam, szóval nem sok mentségem van.
Igazából semmi hasznosat nem csináltam. Olvastam és sorozatot néztem. Két nap alatt megnéztem a 10 dolog, amit utálok benned 20 részét. Kicsit rákattantam, de ez csak olyan hirtelen fellángolás és érzem már el is ült. Azért örülök, hogy megnéztem. Csak részleteket láttam eddig a sorozatból és izgatta is a fantáziámat meg nem is. Attól még a filmet is meg kell valamikor néznem. Egyébként nem sok történt ebben a pár napban. Csütörtökön a jó időre való tekintettel voltunk sétálni TD-vel és nagyon jó volt. Mikor kinn sétáltunk a falu széle felé jött velünk szembe két néni. Először azt hittük, hogy ők is barátok és azon kezdtünk filozofálni, hogy vajon X év múlva mi is így egymásba karolva fogunk-e sétálgatni és egyebek. Vagy, hogy egyáltalán hol leszünk. Sok dolog felmerült, hogy ugyan milyen manapság a világ lehet, hogy tök messzire kerülünk, vagy, hogy igen, mi is ilyenek leszünk. Aztán közelebb értek a nénik és kiderült, hogy anya-lánya páros, de ami vicces, hogy ők is rólunk beszéltek. Nem szoktam itthon minden ismeretlen random néninek köszönni, de valahogy már mikor meghallottam, hogy rólunk folyik a szó és mi is beszéltünk róluk furcsa késztetést éreztem, hogy igenis köszönünk nekik. És nem egy személytelen 'Jó éstét!' vagy 'Jó napot!' hanem 'Csókolomot' köszöntünk. Furcsa. Az első kettőt néha annyira személytelennek és hidegnek találom még ha mosolygok is hozzá. Valahogy a Csókolom azt a gyermekséget és régi érzést hozzá elő belőlem, amit az oviban érez az ember. Érdekes. Utána lementünk a Duna partra. A nap már szinte lement, az égbolt narancsszínű volt. A fák fekete sziluettje és a narancsszín égbolt tükröződött a vízen, érezni lehetett a víz illatát, azt a különleges érzést, mikor vízközelben van az ember. Ez volt a tél utolsó napja és mégis annyira a tavasz előhírnöke is egyben, hogy sokáig csak ültünk ott és beszélgettünk, néztük a vizet és nem, tényleg nem éreztem, hogy tél lenne. Furcsa érzések ébredtek fel bennem. Ilyenkor tavasszal kicsit mindig feléled bennem a remény, a kitartás, a bizakodás. Azt hiszem ez idén is így lesz. Egyébként remek este volt. Este még a sötétben is a faluban lődörögtünk és beszélgettünk.
Igazából semmi hasznosat nem csináltam. Olvastam és sorozatot néztem. Két nap alatt megnéztem a 10 dolog, amit utálok benned 20 részét. Kicsit rákattantam, de ez csak olyan hirtelen fellángolás és érzem már el is ült. Azért örülök, hogy megnéztem. Csak részleteket láttam eddig a sorozatból és izgatta is a fantáziámat meg nem is. Attól még a filmet is meg kell valamikor néznem. Egyébként nem sok történt ebben a pár napban. Csütörtökön a jó időre való tekintettel voltunk sétálni TD-vel és nagyon jó volt. Mikor kinn sétáltunk a falu széle felé jött velünk szembe két néni. Először azt hittük, hogy ők is barátok és azon kezdtünk filozofálni, hogy vajon X év múlva mi is így egymásba karolva fogunk-e sétálgatni és egyebek. Vagy, hogy egyáltalán hol leszünk. Sok dolog felmerült, hogy ugyan milyen manapság a világ lehet, hogy tök messzire kerülünk, vagy, hogy igen, mi is ilyenek leszünk. Aztán közelebb értek a nénik és kiderült, hogy anya-lánya páros, de ami vicces, hogy ők is rólunk beszéltek. Nem szoktam itthon minden ismeretlen random néninek köszönni, de valahogy már mikor meghallottam, hogy rólunk folyik a szó és mi is beszéltünk róluk furcsa késztetést éreztem, hogy igenis köszönünk nekik. És nem egy személytelen 'Jó éstét!' vagy 'Jó napot!' hanem 'Csókolomot' köszöntünk. Furcsa. Az első kettőt néha annyira személytelennek és hidegnek találom még ha mosolygok is hozzá. Valahogy a Csókolom azt a gyermekséget és régi érzést hozzá elő belőlem, amit az oviban érez az ember. Érdekes. Utána lementünk a Duna partra. A nap már szinte lement, az égbolt narancsszínű volt. A fák fekete sziluettje és a narancsszín égbolt tükröződött a vízen, érezni lehetett a víz illatát, azt a különleges érzést, mikor vízközelben van az ember. Ez volt a tél utolsó napja és mégis annyira a tavasz előhírnöke is egyben, hogy sokáig csak ültünk ott és beszélgettünk, néztük a vizet és nem, tényleg nem éreztem, hogy tél lenne. Furcsa érzések ébredtek fel bennem. Ilyenkor tavasszal kicsit mindig feléled bennem a remény, a kitartás, a bizakodás. Azt hiszem ez idén is így lesz. Egyébként remek este volt. Este még a sötétben is a faluban lődörögtünk és beszélgettünk.
 |
| imádom weheartit.com |
Itthon beszéltem PL-es is telefonon. Régebben, mikor itthon voltam, akkor teljesen elszigetelődtem az ottani életemtől, a többiektől. Akkor itthon az voltam, aki régen. Most azt érzem ez ma már nincs így. Nem az vagyok, aki voltam és nem is az, aki lenni akarok. De valahogy mégis megbékéltem azzal, aki most vagyok, de tudom, hogy lesz ez még jobb is. Ma vásárolni is voltunk. Kaptam ruhákat. Végre láttam előnyét az önsanyargatásnak. Egyedül az a probléma, hogy a farmer, ami jó volt derékban és csőszárú az a vádlimon kegyetlenül feszült. Igen, ezt teszi a biciklizés, szóval remélem, hogy minél előbb mehetünk futni TD-vel. Az állóképességemnek sem ártana különösebben. Egyébként ma vettem mattító púdert is magamnak, ami fehér. Néha már azt érzem, hogy sportot űzök abból, hogy úgy nézzek ki, mint egy hulla. És ha jobban belegondolok tényleg! Egyébként parfümöt is kaptam és arra is rádöbbentem, hogy tekintettel arra, hogy ez jelenleg a 6. üveg parfümöm és egyik sincs kifogyóban parfüm-mániás lettem. De ha egyszer imádom őket? Mindegy. Gyakrabban kellene írnom, mert így sok hosszú bejegyzés lesz. Mindenesetre most megyek tornázni. Akarok majd még néhány könyvről is írni, de nem tudom azokat mikor ejtem meg. Lehet csak a jövőhéten.
