Nem tudtam tovább a lakásban ülni bezárva. Nem mintha tiltott lenne a séta, de valahogy mégis betegnek éreztem magamat eddig. Hiába néztem a tükörbe az a szokásosan sápadt arc most mégis sokkal inkább sápadtnak tűnt, pedig azért nem véletlenül ragad rám néha, hogy milyen Hófehérke vagyok. És ezzel alapvetően ki is vagyok békülve, de most mégis valahogy túl betegnek tűntem még magamnak is. Végül mégis elhagytam a lakást. Benéztem a könyvtárba, visszaváltottam a papírokat és a parkon át mentem mamáék felé. Lehalkítottam a zenét és csak szinte a háttérben szólt. Csak figyeltem a csupasz fákat, ahogy lassan életre kelnek. Nem tűntek annyira halottnak, vagy alvónak, mint anno a téli séták alkalmával. A csupasz fák között ellátni egészen a házakig, az egész park, mint valami finom anyag, ami átengedi, megszűri magán keresztül a napfényt. Ott van, de még sincs ott. Érzed, hogy a lépteid a füvön visznek keresztül és, hogy körülötted fák vannak, de mégsem olyan igazi. Mint valami mesében. Amíg a fák nem nyerik vissza a leveleiket, szinte, ha megállsz a park közepén akkor átlátni a parkon egészen a házakig. Mégis látszik már, hogy itt a tavasz, s bár a zöld levelek még nem vették birtokba a fák kacskaringós ágait, a fák tövét mégis színes virágtenger fedi. Gólyahír, cicedli, nefelejcs, ibolya. Szeretem a tavaszi virágokat. Az egész világ ilyenkor már hangosabb, zajosabb, lágyabb, illatosabb. És, ahogy közeledtem az úthoz azt éreztem, hogy bennem is újra feléled a remény, s egy pillanatra azt kívántam, hogy bár olyan lenne, mint egy romantikus filmben, ahol minden rendbe jön a végén. De nem volt olyan, és soha nem is lesz. S ahogy kiértem az aszfaltos útra határozottan mentem tovább. Megpillantottam azt a jól ismert sárga házat és egy pillanatra olyan volt, mintha hazaérnék. Ismerős. Szívet melengetően ismerős volt minden. A kert, a kerítést befutó rózsa, a ház oldalán futó cső, a virágládák az ablakokban és a járda mellett. Minden annyira kellemesen ismerős volt. Ők is. Leültem és egy picit megpróbáltam elfelejteni a gondjaim. Elmondtam, hogy mi történt, hogy mi a helyzet, de csak a hétköznapok dolgairól beszélgettünk. Aztán hazajöttem, s közben próbáltam elűzni a kérdést, hogy vajon meddig lesz ez még így? Nem akartam és most sem akarok erre gondolni. Inkább bebújok a paplan alá, mint a kislányok és a fülemet befogva dúdolom magamnak a dalt és elképzelem, hogy soha nem kell kijönnöm onnan.
