~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Indokolatlanul betegnek érzem magam. Igaz, hogy kicsit alul voltam öltözve tegnap mikor jöttem haza, de azért ennyire nem. Fáj a fejem meg olyan furcsán érzem magam. Igazából nem is rosszul csak furcsán. Már amennyire a furcsa jó lehet, annyira jó is. Viszont nincs az a pénz, amiért én holnap itthon maradok. Egyébként mondhatjuk, hogy a szünetben szinte semmi hasznosat nem csináltam. Mondjuk megemlítendő, hogy menthetetlenül magával ragadott Sarah Addison Allen A csodálatos Waverly-kert c. könyve, ami valami fantasztikus egy könyv, és most mindenhol ezt vadászom, mert nekem az egyszerűen KELL a kis könyvtáramba és még minimum 1000-szer újra akarom olvasni. Olvastam még mást is, például a Tizenhárom okom voltot, és rájöttem, hogy még mindig azért hatással van rám és bármennyire megosztó, szomorú vagy elkeserítő akkor is szeretem azt a könyvet. Akkor amúgy a Húsvétot is túléltük, a szombati nap jó volt, szeretem azért az ilyen családi összejöveteleket, meg szokásosan jól elütöttük az időt KA-val, még meglocsolva is meglettem, bár hétfőn inkább kihagytuk, bár nem is nagyon jött senki. Igazából ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor csak a hétfőt utálom, a Húsvét többi napjával nincs problémám. Tegnap meg PL-nél voltam, meg TD-nél is, szóval itthon viszonylag keveset. Igazából mindkettő jó volt, olyan szokásos, semmi extra. Viszont vettem egy csodálatos levendulaszínű lakkot tegnap, míg vártam a csatlakozásra, és teljesen beleszerettem. Álltam is tegnap a konyhapultnál, csodáltam a frissen lakkozott körmeim, mire anya rám néz: 'Azt a hittem a sütit csodálod ennyire'; 'Neem, az beteges lenne'; 'Ez is az'. Szóval igen, ennyire szerettem bele ebbe a lakkba. Egyébként a tegnapi összesen oda-vissza három órás utazásom egyfajta megpróbáltatásnak is beillik nálam, mert az ilyen helyeken konkrétan paranoiám olyan szinten kiteljesedik, hogy az valami hihetetlen. Akinél nincs csomag, csak egy telefon az gyanús, aki érdekesen néz rád gyanús, aki utánad jön még gyanúsabb, aki utánad jött és leül mögéd még annál is gyanúsabb. Konkrétan nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne nézzem meg kétpercenként, hogy megvan-e a pénztárcám, vagy a mobilomon az időt. Arról nem is beszélve, hogy ne pattanjak fel az első buszra, ami hazavisz. Azt hiszem van még hová fejlődnöm. Nem szeretem az idegen helyeket, de előbb vagy utóbb muszáj lesz valahogy hozzászoknom. Egyébként holnap megint megyek. Most éppen nem tudom mit gondoljak erről az egészről. Újra érzem, hogy érzelmileg szorul a nyakam körül a hurok.