Pénteken az önbizalom teszten kijött, hogy maximum azért látszik úgy, hogy van önbizalmam (jó vicc), mert falakat építek magam köré, és senkit nem engedek be. Ez mind szép és jó és talán mondhatjuk is, hogy így volt, de azért a falak már egy ideje nem olyan magasok és bizonyos embereknek sikerült rájuk ajtót vágni. Pedig nem kellett volna! Kellenek nekem azok a falak. Nem akkor sírva összeomlani és kiöklendezni magamból minden érzelmet és ételt, amit az utóbbi órában vagy egy évben gyűjtögettem. Nem akarok ezt. Nem akarom, hogy mások lássák ezt. Ki akarok menni, elbújni és sírva fakadni. Megint ott tartok, hogy legszívesebben megölném magam és annyira visszás, hogy éppen tőle hallottam ugyanezt. Hogy levetné magát onnan. Pedig nem tudja milyen. Milyen, mikor az ember érzi a fájdalmat belül és csak a kézzel fogható fájdalom veheti azt el. Mikor legszívesebben a késsel a szívében feküdne le örökre csak, hogy ne szorongassa a láthatatlan kötél a nyakát. Tudom, hogy szocializálódni akartam, megváltozni, beengedni az embereket. De már nem akarom. Vissza akarom kapni a falaimat, azokon belülre az édes fájdalmat, magányt. Nem akarom, hogy mások ezt lássák.
