Kezdem kizsigerelni a testem. Nem tudok enni; éhes vagyok. Eszem; hányni tudnék. Tanulok; szétmegy a fejem. Nem tanulok; lelkifurdalásom van. Harisnyát kellene vennem. Összeszedni a ruhám. Vettem ma tollat, mert azt álmodtam, hogy elcseszem az érettségit, mert nem lesz egy fogó tollam sem. Meg hasonló rémálmokkal volt tele az estém. Nem bírom már ezt. Szét van a szoba. Csak ülök és keresem a legeldugottabb és semmit mondóbb városokat a térképen, mert kell. Mert valaki odafenn azt mondja, hogy nesze neked, ezt tanuld meg. Hülyeség. Csak vedelem a kávét meg a fekete teát és próbálom lenn tartani a gyomromba a salátát, amit megettem, de már ez is nehezemre esik. El akarok dőlni, nem foglalkozni ezzel az egésszel. "ne gondolj bele, hogy az életed, a jövőd, minden ezen múlik" - persze, hangoztatni könnyű. Nem gondoltam bele, hogy mi lesz ha elcseszem. Ha nem fog menni. Pedig tudom, hogy nem fog menni. Nem pörgettem le vészes forgatókönyveket, de akkor is rettegek már ettől az egésztől. Azon gondolkoztam, hogy inni kellene, és leszarni és csak élni. Amolyan "fél májjal is van élet" filozófiával. De hova vinne mindez? És ami most van, az hova visz? Nem akarok belegondolni. Még a térkép mellett is jobb, mint arra gondolni mi lesz ha nem sikerül. Vagy mi lenne ha elengedném magam. Nem, nem, nem, nem...
