Elmosódott képek, összeolvadt hangok. Sziluettek táncolnak körbe-körbe, mind a maguk igazát suttogják halkan, ami keserédes melódiává olvad össze és sírásra késztet. Remegő ajkak, remegő gyomor, remegő lábak. Néha azt kívánom: bár a föld nyílna meg alatt. És akkor csak zuhannék és zuhannék, és minden a feje tetejére állna. Olyan lenne, mint mikor Alice beleesett a nyúl üregébe. És akkor egy teljesen már világban kötnék ki, ahol mindenki más és mindent elkezdhetnék újra. Egyedül. Új utak, új lehetőségek. Tudom, hogy az ember életéhez hozzátartozik a fájdalom, a csalódás, az, hogy megbántják és ő is megbánt másokat. De ez a néma szenvedés, a lassú, kitartó ketyegése a visszaszámlálónak már az őrületbe kerget. Próbáltam már menekülni veszélyes és kevésbé veszélyes módon is, de valahogy mindig visszatérünk oda, hogy a különböző észérvek csatát vívnak a fejembe, miközben a körülöttem lévő emberek a nyakamra járnak. De senki nem meri kimondani! Soha senki nem kérdezte meg, hogy mégis mi van velem, hogy hogy is vagyok? Hogy mennyire fáj, vagy mennyire tépi szét a szívemet ez az egész lehetetlen helyzet, miközben a saját véremet kell elárulnom? Mert senkit nem érdekel! Mert mindenki csak őt sajnálja, mert a kibaszott mártír és a hős. És nem számít, hogy pszichológushoz kell járnom, hogy fontolgattam az öngyilkosságot, hogy a könyvek világába menekülök. Hogy remegve sírnék, hogy elrontottam az érettségim, hogy nem kilátástalan még az a következő egy évem is, aminek nem kellene annak lennie. Senki nem veszi észre, hogy megőrülök, hogy lelkileg kiüresedtem. Nem vagyok rá féltékeny, hogy ő a mártír. Tetszelegjen csak abban a szerepben, ha jól esik neki és törjön össze másokat, lépjen át rajtuk. Legalább lesz okom gyűlölni. Nem ez a legnagyobb probléma. A legnagyobb probléma az, hogy azt hiszem most már tényleg összetörtem.
