Rájöttem, hogy félek sírni. Hogy tényleg egy penge élén táncolok és ebbe nem az a legszörnyűbb, hogy engem megvághat, ha rosszul lépek, hanem mindenkit bánthat, ha rosszul cselekszem. Ha csak engem vágna meg, nem érdekelne. Bántottam én már saját magamat. Az én vagyok. De most másokról van szó. És ebben az a legszörnyűbb, hogy bármit teszek, valakit mindenhogy bántok. Nem arról van szó, hogy a szavak megsebzik az embert, hanem arról, hogy a ki nem mondott szavak ugyanúgy a húsba vágnak. Azt érzem, hogy megőrülök. Hogy odabenn sikít valaki, hogy engedjék ki, hogy hadd szaladjon világgá könnyes arccal, de nem szabad. Tudom, hogy az összetörne. Pedig mennyire vágyom rá, hogy megkérdezzék, hogy mi van velem. Hogy simogassa a hátam, azt suttogja, hogy minden rendben lesz. De nem tette. És tudom, hogy vannak mellettem és ők boldogan megtennék, de mégis annyira rossz, mikor az fordul az ember ellen, akinek sosem szabadna. Más dolog, hogy vannak dolgok az életben, amik igen bántanak. De teljesen mindegy, hogy kit és hogyan bántunk, mégis legyen gerincünk, értékrendünk. Bár lehet, hogy neki is van, csak én nem úgy látom, mint ő. Mindenesetre nem tudom. Félek sírni, pedig meglenne rá az okom. Elbasztam a jövőm, ketyeg a bomba, remeg a gyomrom, ki vagyok testileg és lelkileg, közben meg alig bírom visszafojtani a könnyeim. Ma még velük is alig tudtam nevetni. Csak ültem, hallgattam, ahogy a nyomorult filmbe németül karattyolnak és egyszerűen azt kívántam, hogy bár megnyílna alattam a föld! De nem nyílt meg. Sem akkor, sem előtte és nem is fog soha. Megyek csütörtökön a pszichológushoz - milyen ironikus, hogy nem írom már le, hogy "terápiára", mintha ez valami felépülés lenne. Eh, mondjuk inkább le, mint fel. Szóval megyek csütörtökön. Azt hiszem lesz mit mesélnem.
