~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Megint nem írtam egy ideje. A chillis incidens óta. Közben az is kibontakozott, elkezdődtek az érettségik, lassan előavanzsálunk legnagyobbaknak az iskolában. Ijesztő ez az egész. Szokásos keresztem, hogy változik a világ megint kicsit megijeszt. Felnövünk. Egy év és vége. És akkor én hova megyek? Vagy hova megyek, ha itt is összeomlik minden? Fogalmam sincs. Egész nap érzem ezt a bizonytalanságot és szerdán írjuk a földrajzot. Legszívesebben levetném magam az erkélyről, de mindig azt hajtogatom, hogy az nem megoldás. Persze senki ne kérdezze, hogy akkor mi a megoldás, mert egyre inkább azt látom, hogy az nincs. Elegem van az emberek viselkedéséből. Anya is megjegyzi, hogy ki kell bicikliznie a buszmegállóba, hogy megnézze, hogy van busz. Mire mondom neki, hogy nézze meg a neten. Erre Ő, hogy azt nem tudja, hogy kell. Semmi 'kérlek menj ki te' vagy 'kérlek nézd meg nekem'. Csak addig manipulálja a dolgokat, míg a végén megcsinálom magamtól. Undorító. A másik eheti hasonló, hogy várta haza testvéremet, hogy majd Ő átvisz valamit a mamáékhoz. Erre öcsém rövid úton közölte, hogy Ő ugyan nem. Erre megint ki lett csapva a balhé, hogy neki kell. Persze nem kért meg senki, de én mentem. Úgy csináltak, mintha nem ugranék egy szóra, hogy átvigyek bármit, mintha öcsém bármit is csinálna itthon. Rühellem ezt az egész undorító helyzetet. Hogy nincs annyi az emberben, hogy megkérje, hogy 'ugyan nézd már meg, légyszíves' vagy akármi. Nem azt várom, hogy boruljanak térdre előttem, hogy könyörögjenek. De fájna nekik egy kérlek vagy egy köszönöm? Mert ahogy most ezt írom, nekem igenis fáj, hogy ők nem bírják kimondani és belefordul ebbe az egészbe a gyomrom. Nem bírom a napi lebonyolított halk, csukott ajtó mögötti telefonhívásokat, a suttogásokat. Elfáradtam. Nem az a baj, hogy nem csinálom tovább, hanem, hogy már nem tudok hozzá mosolyogni, mert egyszerűen szétfeszít ez az egész itt belül és már nem tudom hova eldugni magamban. És senki nem tud segíteni rajta. Iskolában mondjuk jobb, persze jobb, bár most itt is az érettségi a téma és az is idegesít. És ott is vannak képmutató, gerinctelen emberek, de azért próbálok jó képet vágni.

Persze mindenhez próbálok jó képet vágni, de már nem megy. Másik téma, hogy ma megyek felköszönteni TD (innen is boldog szülinapot neki!). Igazából szeretek náluk lenni. Mármint eleinte fájdalmas volt látni, hogy vannak emberek, akiknél ez a család dolog tényleg jól működik és boldogok, de igazából közben rájöttem, hogy ez nem az ő hibájuk. Jó látni, hogy ők boldogok és kedvelem is őket, kicsit talán irigylem is, de hát talán ez van, ha így szét van ember élete, mint az enyém. Mindenesetre örülök, hogy ha már mindenki problémákkal küzd körülöttem, vagy legalábbis sokan, akkor legalább ő boldog. Mondjuk ezt az egészet most nem úgy kell felfogni, hogy mindig rossz. Mert ez így nem igaz- Jó volt tegnap, amikor L-el ültünk a padon és beszélgettünk, figyeltük az embereket; jó volt, mikor a héten énekelve ugráltunk a folyosón és nevettünk; és ma is jó lesz, ha megyek TD-hez. És ezután is lesznek jó pillanatok. Csak egyszerűen most érzem azt, hogy az életem több mint fele hazugság, és a múltam, az emlékeim is megfertőződtek. Mintha belülről rohadna minden. Azzal bátorítom magam, hogy a lényeg, hogy meglássam a jó dolgokat és most még sikerül is. Remélem így is marad.
update: Tényleg jó volt Diáéknál (nem írom le többet, hogy TD ahogy azt se, hogy L, mert ők megérdemlik, hogy a nevükön nevezzem őket, még, ha a többieket nem is merem) és tudom, hogy én vagyok most érzelmileg szétesve, de mikor anyuja megkérdezte, hogy visszajövök-e tortázni annyira erősen azt éreztem, hogy vissza kell tartani a könnyeimet, hogy az valami hihetetlen. Jó érzés, hogy ők elfogadnak.