Igazából a fél napomat azzal töltöttem, hogy átszabjam öcsém tescos nadrágját, csupán azért, hogy gumit húzhassak bele, mert persze drága testvérem úgy néz ki, mint egy anorexiás csontváz, vagy legalábbis, mint egy etióp éhező. Nem is értem miért, hiszem a vacsorára elfogyasztott 6 szelet kenyér nem indokolja, hogy nekem gumit kelljen húznom a nadrágjába. Átkozottul szerencsés, én enni se merek. Amúgy most a cuccait mosom, utána meg be kell pakolni a táskáját és ma már voltunk ügyet intézni. Annyira életképes, mint egy kutya, amin előzőleg átment egy kamion, de holnap megy fel Pestre, szóval valamit intézni kell. Én meg tegnap voltam, és egyelőre itthon maradok, mert írni is akartam, meg megtanulni négy évnyi biológia emelt szintű anyagot, meg földrajzot és hasonlók. Szóval feladat az lenne. Meg azért be kellene újítani valami izgalmasat is, mert megint a depresszió szélén állok teljesen indokolatlanul. Mondjuk az itthon helyzet nem túl rózsás, de csak túl leszünk rajta. Meg nem is csak az itthon helyzet, hanem úgy egy az egyben a magam helyzete, de azért na! Tényleg túl leszek rajta valahogy. Igazából néha már ott tartok, hogy leszarom és át kellene rongyolnom egy doboz cigiért a boltba. De azért mégsem így működnek a dolgok. Pedig néha tényleg eszembe jut, hogy ez egyszerűen belém van programozva. Hogy bármi van, mindent annyira szépen elképzelek, aztán kurvára minden összeomlik, már bocsánat. Nem mintha ne sülnének ki így is jó dolgok, de azért néha veszett nehéz újra felállni. De ez megint csak sérült lelkem megzuhant dumája. Szóval inkább megyek is.
