Épp azon agyalok, hogy el kellene mennem aludni, mert holnap hatkor (miért hatkor???) indulunk Pestre, mert, hogy ne buszozzak, majd a mamáék felvisznek. Pedig minden porcikám a busz után kiált, legalább tudnék tovább aludni. Vagy elmehetnék most lefeküdni, de erre nem sok esély van, mert most döntöttem magamba a maradék fekete teám, tehát még minimum két órát fenn leszek. Igazából őszintén szólva a hátam közepére kívánom már ezt az egészet. Eddig annyira jó volt, minden nap szépen felkeltem fél nyolc körül, tettem-vettem, olyan fél tíz vagy tíz óra volt, mire becsámborogtam a könyvtárba Lottihoz, beszélgettünk, nyugalom volt, nézegettük a könyveket (ő ezt munkának hívja, de neem, nagyon szorgosan törölgette a polcokat, én meg ott voltam és szórakoztattam), utána hazajöttem, ebédeltem, visszamentem, megnéztem a napi Elveszett világ részt (esetleg a napi 2. részt), elvoltam a kicsikkel, olvastam, bioszoztam. Egyszerűen arra jöttem rá ma, miközben a napsütésben sétáltam haza, hogy igen, én ezt szeretem. És nekem igenis jó itt, meg így. És most valahogy nem vágyom máshová. Persze anyával se akarok összeveszni, persze a saját anyám meg minden. Csak valahogy mostanság mintha jobban megtaláltam volna a helyem. Mert eddig bennem volt ez a hatalmas üresség és nem arról van szó, hogy most már ne lenne, csak most legalább már nem csak az van. Mert érzem és bánt, hogy nem kötődöm, hogy igen teljesen tönkrementem ebbe idegileg és képes lettem volna megölni magamat, de ezzel végképp elvesztettem azt a keveset is, ami eddig bennem volt feléjük. És ez az üresség valahogy eddig kiborított. De részben már megbarátkoztam vele. Tudom, hogy klassz családom van, hogy szeretek velük lenni és, hogy egyáltalán hálás lehetek nekik, hogy vannak és, hogy mellettem vannak. És nem várom a nagy, előtörő érzelmeket és nem rájuk zúdítom a lelkem fájdalmát (hanem ide, vagy Diára, vagy Lottira), és nem várom, hogy észrevegyék és a nyakukba vegyék mindazt, ami velem volt. Mert talán én lovaltam bele magam. Talán annyira akartam ezt az egészet, hogy közben mindent elvesztettem. Hogy előtte se voltam százas, de az, hogy darabokra hullik az életem végképp tönkre tett. Csak valahogy semmi nem olyan (és nem is volt), mint amilyennek szerintem lennie kellett volna. De most kicsit már azt érzem, hogy ez így alakult és el kell fogadnom. Megoldanom a problémáim. Valahogy csak így tudok túl jutni mindenen. Nem tudom, hogy ennek egyáltalán mennyi értelme volt. Holnap megyek fel anyához. Igazából leírhattam volna hosszasan, hogy mennyire zavar, ahogy és amit csinál, de most ez a beletörődés van bennem. Elválnak. Nincs ezen már mit ragozni. Nem olyan vészes ez. Csak ne így csinálta volna.
