~Száz lakat alatt őrzött, titkos álomvilág~

Vodkába áztatott gumicukrot akarok enni, vagy fahéjat nagykanállal, a hideg Balatonba fürdeni, leinni magam és hülyeségeket csinálni, a parton fekve cigizni és panaszkodni, hogy szar az élet, de most velük mégis jó. Mert velük tényleg jó. És az a baj, hogy nem vagyok benne biztos, hogy később is jó lesz. Mert annak jelentenie kellene valamit, hogy milliószor átrágom a 'mi a szar is akarok lenni?' kérdést és mindig visszajutok ugyanoda, de mégis lebeszélnek róla. Miért jobb lenne olyasmit csinálni, amiből ugyan megszedem magam, de gyűlölöm? Persze ez nagyon lázadó kamasz hozzáállás, de ennyi idősen már úgy érzem kezdem tudni ki vagyok és milyen vagyok, de vajon így marad? Bár július 10-ig még kivághatom a többiek akadékoskodását a kukába és felrúghatom a sorrendet és aztán végül nyerhetek, vagy tanulhatok a saját hibámból. Annyira nehéz elképzelni, hogy fél év egyetemista leszek, elköltözöm itthonról és elkezdem a saját életemet élni. Az érettségitől már nem félek annyira. Vagyis nem tudom. Az emelt az emelt, de a közepek.. Most valahogy megint csak azt érzem, hogy szeretnék összekuporodni és fel sem ébredni addig, amíg vége nincs ennek. Csak arra tudok gondolni, hogy utána lesz terünk tombolni, még együtt, talán nem utoljára. Kicsit azt hiszem túl szentimentális hangulatban vagyok. De most valahogy mindig a nyakamba szakadt, kicsit idegileg is sok volt mostanság minden. A családommal - vagy nagy részével - szemben már ez az 'állj fejen ha akarsz, engem nem érdekelsz!' hozzáállás jellemez. Megfogadtam már annyiszor, hogy engem nem tesznek tönkre még egyszer és most úgy tűnik, hogy tudom magam tartani hozzá. Már az sem ingat meg, hogy nem úgy viszonyulok hozzájuk sokszor, mint ahogy a vérem azt elvárná. Látom, hogy itt apuval és a nagynénémékkel milyen összetartás jellemez minket, hogy mit érzek mikor velük vagyok és akkor ha Pestre megyek csak ürességet érzek és azt látom, hogy a nagyszüleim a kisujjukat nem képesek azért mozdítani, hogy anyunak könnyebb legyen. Anya pedig csak egyre jobban kiöli az érzéseket belőlem. Még nem telt el két hé az utolsó húzása óta, szóval erről nem könnyű beszélni. Múltkor azon gondolkoztam, hogy a naiv nyolcadikos kislány, aki elkezdte anno írni ezt blogot vajon, hogy nézni rám? Nem volt nehéz beismerni, hogy nem hinné el, hogy ez lett belőle. Talán vicces, de elítélem a régi énem a naivitásáért, a sok álmáért és azért mert a legjobbat feltételezte mindenkiről. Pedig a világ nem ilyen. Az álmaimat lerombolták, sok undorító és gerinctelen ember vesz körül és persze egy kis gyanakvás sem árt. Más lettem, talán rosszabb ember, de azt hiszem azért ez szükségszerű volt. Azt hiszem mindent SD-nek köszönhetem. Megváltoztatott, életrevalóbb embert faragott belőlem, még ha önkéntelenül is. Nehéz kimondani, de talán ő fog a legjobban hiányozni a mindennapjaimból. Furcsa lesz elmenni.