Az a baj azzal, hogy ha igazán megszeretsz valamit - helyzetet, illetőt, valamit, amiről azt hiszed, hogy állandó -, akkor az tuti, hogy elcsesződik. Előbb vagy utóbb. Tegnap beszéltem anyával. Új rekord: annyira szart csak le, hogy 2 perc 46 másodpercet beszéltünk, amiből legalább egy fél perc tesómmal volt. Vér, nem vér, összetartozunk, szülőanyám és egyéb közhelyek, de ez akkor is gusztustalan és egy kicsit szánalmas is. "Szia, mi a helyzet?" "Semmi" Semmi? Mit is takar? Ja igen, vett egy lakást, ma költözik, voltak a héten itt, nem is tudtam róla. Most hogy, így belegondolok, ez aztán az izgalmas semmi, nem? Szánalmas. Mondjuk hiába mondom, hogy nem is érdekel, mégis felhívom - jó megesküdtem magamnak, hogy soha többé. Ja, hogy menjek a tavaszi szünetbe? Ő, bocs nem. Hogy lesz családi esemény? Elnézést, de leszarom.. Megint ott tartok, hogy nem is érdekel, mert ez most megint az a helyzet, hogy csak magamat bántom és most pont erre nincs szükségem. Az is fáj, hogy a nagynénémék elköltöztek, aki mintha az anyám lett volna (a vicc, hogy inkább az volt, mint a saját szülőanyám valaha is), és az is csak tegnap volt, de már most annyira hiányoznak, hogy nagyon. Igazából nem egyszerű most. Suliba is minden olyan kaotikus már. Ott tartok megint, hogy a fejemet tudnám csapkodni a falba sokszor, és inkább elmennék érettségizni, akár holnap. Nem könnyű. Egyedül a benti társaság az - megint -, ami jó, mert állandóan nevetünk és bármilyen gáz is a helyzet együtt vagyunk benne.
