 |
| csak hogy legyen valami vidám is a bejegyzésbe :D |
Vicces visszagondolni rá, hogy anno ez a blog mennyi mindenen átsegített. Néha nem is vicces, hanem inkább ijesztő, hogy mennyi gondom volt azzal, hogy kimutassam az érzéseimet. Persze még most is akad (és akkor az még enyhe kifejezés), de azt hiszem, hogy szépen lassan, de megtanultam kezelni mindazt, ami majd az életben vár majd rám. Kár lenne letagadni, hogy a szüleim különköltözése teljesen összetört egy éve és voltak olyan időszakok, hogy nem csak gondolkoztam rajta, hogy mennyivel könnyebb lenne meghalni, de legszívesebben tettem is volna érte. Volt, amikor azt éreztem, hogy senki nincs mellettem és bizonyos problémákat csak pszichológus segítségével tudtam megoldani. De azt hiszem, hogy mindez már elmúlt. Ha minden jól megy és felvesznek az egyetemre, végre megtehetem az első lépéseket a saját életem felé, elköltözhetek itthonról. Mert ugyan erősebb lettem lelkileg (talán) és bizonyos emberek megtanították hogyan éljem túl mindazt ami szépen szólva is szar. És tudom, hogy vannak emberek, akikre számíthatok. Sok dolgot vesztettem, de legalább annyit nyertem és megtanultam. Viszont valahogy még mindig megvan bennem ez a hiányérzet, hogy itt sose fogok annyit érni, amennyit szeretnék. Nehéz beszélni bizonyos dolgokról. Tesómmal még mindig nem a legjobb a viszonyom és mindaz, amit most a szüleim művelnek, nem segít. Néha belesajdul a szívem, mikor azt érzem, hogy végre letettem valamit az asztalra és igenis van mire büszkének lennem, jelen esetben az érettségim eddigi eredményei, de ők mégis csak fél gőzzel támogatnak (vagy anya leginkább semmilyen gőzzel), vagy annyit kapok, hogy "megmondtuk, hogy jó lesz, mit kellett sírni". És lehet, hogy önző vagyok, vagy szemét, de valahogy akkor is reméltem, hogy nem csak ennyi lesz. Öcsém nem bukik meg és máris ő itt a valaki. Kamaszodik, lázad, bukásra áll. Akkor most nekem is ezt kellett volna csinálnom ennyi idősen? Nem tudom mit kellene éreznem. Hiányzik néha az, hogy megveregessék a vállamat. És ebben az egészben az a legrosszabb, hogy mások, akik esetleg volt tanáraim, vagy épp a legjobb barátnőm anyukája jobban tud örülni az eredményemnek, mint a tulajdon szüleim. Nem, ez nem is rossz. Így leírva ez szégyen. Talán a legjobb dolog, amit valaki megtanulhat ebben a világban, hogy nem másnak teljesít, hanem magának. Kár, hogy én azért még annyira szentimentális vagyok, hogy azt várnám, hogy a saját vérem, a tulajdon családom örüljön neki és ösztönözzön. Szinte utálom magam azért mert erre vágyom, mikor inkább le kellene szarnom a fenébe. De ez ilyen...
