Azon gondolkoztam ma a vonaton - mert az embernek a 3 óra vonatozás alatt bőven van ideje gondolkozni -, hogy mennyire furcsa, mikor eltépünk egy-egy település mellett és csak éppen belepillantasz az emberek életébe. Még ha nem is veszi észre egy pillanatra részévé válasz egy teljesen idegen ember mindennapi életének, majd ugyanúgy tovább suhansz, mintha ott sem lettél volna. Látsz a vonat ablakából veszekedést, látod ahogy a család éppen veszi ki az autóból az új hűtőt, ahogy a néni éppen megszakad a nagy teher alatt és senki nem siet a segítségére. És mindeközben te valahol ott lebegsz a régi és az új életed között. Messze az egyetemi élettől és messze a családodtól. Érdekes. Egyébként zajlik az élet. Nem tudnám lefesteni, hogy mit is érzek jelenleg. Néha fáj, néha nem. Élek a saját kis világomban és küzdök a saját démonaimmal. De azt hiszem ennek erről kell szólni, hogy megtanuljam megoldani a saját problémáimat, megtanuljak együtt élni másokkal. Mindenesetre tény, hogy ez egy másik világ, itt más a rendszer. De egyelőre élvezem ezt az egészet, a függetlenséget és azt, hogy a magam ura vagyok. Sokszor mégis nehéz elszakadni otthonról. Mikor eszembe jut, hogy apa egyedül van otthon vagy, hogy a mama a rehabilitáción küzd a térdével, akkor azért még összeszorul a szívem. És persze jó hétvégén eldőlni apa mellett az ágyon, hagyni hogy simizze a hátam és nézzük a TV-t vagy látni a többieket. De most már nem tartozom egészen oda, de még ide se. Különös helyzet ez és van bennem néha valami üresség és mégis tele vagyok új élményekkel. Talán még nem találtam meg teljesen a helyem. De majd idővel.
